Gyerekkor a 80-as években

A 80-as években még teljesen más világ volt. A szülőknek nem kifelé kellett rugdosniuk a gyerekeket a szobából a szabadba, hanem inkább befelé csalogatni, hogy ne egész nap csavarogjanak. Nem volt ez másképp nálam sem – szinte reggeltől estig kinn lógtunk.

A foci mellett a bringázás volt a másik nagy szenvedélyem. Amikor a mozikban bemutatták a BMX Banditák című filmet (Nicole Kidmannel az egyik főszerepben), mindenki megőrült: nekünk is kell egy ilyen bringa! Én addig nyaggattam a szüleimet, amíg végül kaptam egy kék gumis Csepel BMX-et. Közel sem volt olyan masszív, mint a filmben szereplők, de ez minket egyáltalán nem zavart: ugrattunk, egykerekeztünk, versenyeztünk. Védőfelszerelésről persze szó sem volt – bukósisakot akkoriban legfeljebb a motorosok hordtak.

Aztán jött a baj: lépcsősoron ugratgattunk lefelé, és az egyik „nem adta ki”. Letenyereltem a betonlépcső szélére, és a tenyerem közepétől a mutatóujjamig felszakadt a bőr, szinte csontig. A balesetin jópár öltéssel varrták össze – hónapokra használhatatlanná vált a jobb kezem. Tanulni tudtam tovább, mert bal kézzel írtam… de a judoedzéseknek annyi volt: az esésekhez, tompításokhoz tenyér kellett, nekem pedig még a puszta érintés is fájt.

Tenisz: közegváltás és elkallódás

Közben középiskolás lettem, és pont az a srác lett az osztálytársam – hívjuk Lacinak (mert tényleg így hívják) –, akivel évekig együtt teniszeztem. A teniszt is egyszerre hagytuk abba. Kb. egy szinten játszottunk, versenyeztünk, de továbbfejlődési lehetőség híján edzőt váltottunk.

Az új klubban viszont már nem volt kedves fogadtatás. Az edzők pont lesz@rtak minket: nem voltunk kiemelkedő tehetségek, gazdagok sem, így senkinek sem érte meg velünk foglalkozni. Nem karoltak fel, nem motiváltak – hagyták, hogy elkallódjunk. Pedig a sportot szerettük, és csak egy kis figyelem kellett volna ahhoz, hogy tovább vigyük, amit elkezdtünk.

Nem sokat kellett várni… csak úgy harminc évet, mire újra megjött a kedvem a teniszhez – de ez már egy másik történet lesz.

Na jó… de hogy jött a karate?

Kiderült, hogy Laci már egy ideje karatézni járt egy győri terembe, heti kétszer. Aztán egy szép napon megkérdezte tőlem:

– Joe, nem volna kedved lenézni a karateedzésre?

– Dehogynem! Mikor és hova menjek?

Elektromos tornaterem, este 18:00. – Oké, ott leszek!

Az edző – hívjuk Zolinak – akkoriban kb. barna öves volt, és erősen szipogott. Azt hittem, meg van fázva… közben kiderült, hogy eltört az orra, mert előző edzésen jobban belenézett egy ütésbe. Így utólag jobb is, hogy akkor még nem tudtam: itt bizony komolyan meg is lehet sérülni. Hiszen az önvédelem nem arról szól, hogy bántsunk valakit, hanem hogy megvédjük magunkat – legalábbis én így gondoltam.

A csapat épp helyszínt váltott, így kerültünk a győri Egészségügyi SZKI tornatermébe, ahol végül hosszú éveken át edzettünk. A következő években heti három napot töltöttem ott, és eljutottam egészen 2. kyu fokozatig – már csak két vizsga választott el a fekete övtől.

Aztán egy hétfői napon jött a hír:

„Ne gyertek edzeni, Zoli nincs… és egy darabig nem is lesz.”

Ott álltunk ledöbbenve – mester, vezető, irány nélkül. Nem tudtuk, lesz-e folytatás, lesz-e új edző, vagy vége mindennek.

A történet szerencsére nem itt ér véget – ígérem, hamarosan jön a következő rész. Addig is, nézzük meg, mit tanulhatunk ebből az egészből…

Összegzés – gyerekszemmel nézve

Gyerekként nem azon gondolkodunk, mi lesz a sportból később. Csak élvezzük a mozgást, a versengést, a barátokat, azt az érzést, hogy valahová tartozunk. De épp ezért fontos, hogy legyen mellettünk valaki, aki meglátja a tehetséget vagy azt a szikrát, amit érdemes tovább éltetni.

Egy rossz edzői hozzáállás, egy elutasító közeg vagy egyetlen balszerencsés sérülés is elég ahhoz, hogy egy gyerek kedvét veszítse a sporttól – pedig lehet, hogy épp ott kezdődött volna valami nagy dolog.

A sport – legyen az judo, karate, boksz vagy bármilyen küzdősport – nemcsak a testet, hanem a jellemet is formálja. Megtanít kitartani, újrakezdeni, bízni önmagunkban. És ha időnként el is sodor az élet, a mozgás, a közösség és a sport iránti szeretet mindig visszatalál bennünk.

Gyerekként talán csak játszani akarunk. De ha jó helyre kerülünk, a játékból szenvedély, a szenvedélyből pedig életre szóló út lesz.