Amikor a karate rossz irányba fordul - személyes tapasztalatok a WKF árnyékában

Korábban már írtam róla, miért hagytam abba viszonylag korán a versenyzést. Egy olyan élményről van szó, amely gyerekként elég mély nyomot hagyott bennem, és máig meghatározza, hogyan gondolkodom a versenykaratéról.

Egy országos bajnokságon történt, ippon shobu szabályrendszerben. Ennek a lényege röviden az, hogy egyetlen tiszta, határozott technika azonnali győzelmet ér. Nem menetelünk, nem pontokat gyűjtünk, hanem elvileg azt jutalmazza a rendszer, ami egy valós helyzetben eldöntené a küzdelmet. Ezen a versenyen sikerült egy fejrúgást bevinnem, ami kicsit erősebb lett, mint amit a szabályrendszer megengedett. Engem azonnal leléptettek. Akit eltaláltam, azt felmosták, összekapták, majd folytatta a versenyt és végül dobogós helyezést ért el.

Gyerekként ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Valahogy nem állt össze a kép. Én csináltam azt, amit elvileg jutalmazni kellene, mégis én lettem a hibás. Itt tört meg bennem először a versenyzésbe vetett hit. Nem a vereség fájt igazán, hanem az az érzés, hogy a rendszer nem azt díjazza, ami működik, hanem azt, ami belefér a keretek közé.

WKF-versenyző a „nem pontozott” valóságban

Később, egy korábbi klubomban volt egy fiatal srác, aki Ukrajnából menekült ide a családjával. Odakint sikeres WKF versenyző volt. Baromi ügyes, mozgékony, robbanékony srác, ha pontra ment a küzdelem, nagyon kevés esély volt ellene. Csakhogy mi edzésen nem pontra játszottunk.

Gyorsan feltűnt egy érdekes minta. Egy támadás után vagy azonnal megállt, vagy ha visszatámadtunk, akkor egyből kifordult, lehajolt, függetlenül attól, hogy az ő támadása sikeres volt-e vagy sem. Mi viszont kontakt küzdelmet szoktunk meg. Testre be kellett vinni a találatot, fejre pedig el kellett érni a másikat. Az eredmény általában az lett, hogy kihúztuk a lábát, felrúgtuk, érezze a törődést. Nem rosszindulatból, hanem mert az a mozgásminta, amit versenyre optimalizáltak nála, nálunk egyszerűen hatástalan volt. Másrészt, a "jodan" (fejmagasság) szintű találat fejre csak akkor volt érvényes, ha elértük a másikat, így sokszor rendesen koppantak az állkapcsok és recsegtek az orrok is. Ez akkor kellemetlen tudott lenni, viszont csak így lehetett megszokni az ütés erejét és hogy miért "érdemes" elhajolni, vagy kivédeni a támadást.

Az elmúlt években a WKF-ben különösen előtérbe kerültek azok a technikák, amelyek videón zseniálisan mutatnak, élőben meg inkább akkor működnek, ha az ellenfél udvariasan megvárja a végét. Ilyen az ura-mawashi geri is: egy hátsó lábbal indított, köríves, „visszaforduló” fejrúgás, amit manapság sokszor orrba-szájba erőltetnek. Versenyen pontot hozhat, mert a szabályrendszer gyakorlatilag buborékfóliába csomagolja a végrehajtót - egy „valósabb” küzdelemben viszont, mire a rúgás végigér, háromszor levernék a fejét, vagy egyszerűen kihúznák alóla a lábát (szegény sráccal mi is ugyan ezt csináltuk..). De hát mit lehet tenni: ha valami jól mutat highlightban, akkor az nyilván karate… nem?

A három alappillér szétválása

Ekkor jött elő egy másik, sokkal mélyebb probléma is. A modern karatéban, főleg a WKF-közegben, teljesen különvált a három alap pillér: a kihon, a kata és a kumite. Az ukrán srác barna öves volt, mégsem ismerte az alaptechnikákat, nem tudott katázni, és a klasszikus mozgásformák idegenek voltak számára. Őszintén: olyan volt, mint az Avatarban Jake Sully, amikor megérkezik Pandorára, és Naytiri ránéz: „Még gyerek vagy. Nem tudsz te semmit.”

Az alapoktól kellett neki megtanítani az ütéseket, védéseket, alap katákat, hogy egyáltalán együtt tudjon edzeni velünk. Nálunk ugyanis a küzdelem csak egy része volt az edzésnek. Minden alkalommal volt kihon, kata és kumite is. Az övvizsgáról nem is beszélve. Egy barna övesnek nálunk már összetett támadás-elhárítás kombinációkat, mozgásból végrehajtott technikákat és magasabb szintű formagyakorlatokat kell bemutatnia. Őszintén nem értem, mire kapta meg a barna övet - nagy valószínűséggel versenyeredményekre.

Ez a „versenykarate” szemlélet sajnos már nálunk is évek óta jelen van. A „menő” klubokban egy tíz-tizenkét éves gyereknél gyakran felmerül a kérdés - vagy inkább eldől helyette -, hogy kata vagy kumite versenyző lesz. Innentől kezdve pedig szinte kizárólag azt az egy ágat művelik vele. Ha katás, akkor csak formagyakorlatokat csinál. Ha kumités, akkor csak küzd. Ez szerintem alapvetően hibás szemlélet. Egy épület nem áll meg egyetlen pilléren. Ha hiányzik bármelyik, előbb-utóbb összedől.

Védőfelszerelések mindenáron?

A helyzetet tovább súlyosbította, amikor elkezdték kötelezővé tenni a különböző védőeszközöket. Nem csak WKF-ben, hanem már ippon shobu és sanbon shobu versenyeken is. Véleményem szerint ezt már eddig is túltolták. A régi őskaratéban még seiken védő sem volt, ami ráadásul nem az ellenfél fejét, hanem a saját kezünket védte. Aztán jött a lábszárvédő, később a fejvédő, mellkasvédő, és mindez olyan szabályrendszerekben, ahol amúgy sem lehet igazán megütni a másikat. WKF-ben pedig sokszor már el sem lehet találni.

Mit mondanak a régi mesterek?

Nemrég egy instruktori szemináriumon voltunk, ahol a gyermekvédelmi és érzékenyítő képzés kapcsán több régi motoros, őskaratés mester is részt vett. Amikor szóba került a WKF, szinte kivétel nélkül mindenki a nemtetszését fejezte ki. Nem indulatból, nem sértettségből, hanem tapasztalatból. Ők is úgy látják, hogy a versenykarate nem jó irányba halad.

A lényeg: kinek és mire jó a WKF?

És itt jön a kérdés: akkor kinek és mire jó a WKF? A válasz szerintem egyszerűbb, mint sokan gondolják. A WKF jó sportolóknak. Jó versenyzőknek. Jó azoknak, akik egy szabályozott, biztonságos, pontozott közegben szeretnének megmérettetni. De nem önvédelem. Nem teljes karate. És nem azt adja át, amire a karate eredetileg létrejött.

A probléma nem az, hogy létezik. Hanem az, ha nem mondjuk ki őszintén, mire való - és mire nem. Ha kizárólagos útként mutatjuk be, miközben közben a közösségi médiában már kabaréba hajló jelenetek keringenek róla: percekig ugráló ellenfelek, látványos zanshin pózok, kiai után bírókra sandító tekintetek és hisztik, ha nem jön a pont. Ezek alatt a videók alatt pedig ott a röhögős kommentáradat. Jogos reakcióként. Ez senkinek nem jó, és különösen nem tesz jót a shotokan karate megítélésének.