Az előző részek tartalmából...

Az előző három részben végigkísértük, hogyan adott a judo önbizalmat egy félénk gyereknek, hogyan jött a BMX és a baleseti osztály, majd hogyan talált új otthonra a karate tatamiján. Láttuk, hogyan szakad meg egy csapat, amikor eltűnik az edző, és mit tanít a sport az újrakezdésről, kitartásról és önuralomról.

Most pedig jön a folytatás — újra találkozunk a régi csapattal, előkerülnek a sztorik, jönnek az edzések a boxteremben, és persze a kihívások… mert ahol karate van, ott mindig van egy kis küzdelem is.

A mindent megváltoztató telefonhívás...

- Szia Joci! (mert hogy a régi karatés csapattársak még így hívtak gyerekkoromban)
– Hello Gabi! Mi újság? Ezer éve…

Gábor kb. nyolc éves, ügyes kissrác volt, amikor én – viszonylag későn – 16 évesen elkezdtem karatézni. Komoly kis gyerek volt, rövid tüsi hajjal, fegyelmezett magatartással. Különösen a formagyakorlatok (kata) feküdtek neki már akkor is, amiket aztán közel tökélyre fejlesztett; a versenyeken rendszeresen hozta az első helyeket. Én pont a másik típus voltam: a kumite (küzdelem) volt a kedvencem.

Versenyekre én nem jártam, mert mindjárt az elsőn el is ment a kedvem a versenyzéstől. Egy OB volt, ahol egy fejjel magasabb ellenfelet kaptam kezdésnek. A jime (indulj) után egyből nekem rontott, mint Bolo a Vándámmnak a Véres Játékban, én pedig egy fejrúgással leküldtem a tatamira, ott is maradt… Full contactban ez egy győzelem lett volna, itt viszont leléptettek túl erős támadásért. Én mehettem haza, Ő viszont – miután felmosdatták – tovább ment és dobogós helyezéssel zárt. Ezt a light contact stílust azóta sem tudtam elfogadni...

Na de térjünk vissza Gábor hívására! Röviden elbeszélgettünk, hogy kivel mi történt az elmúlt években… Elmesélte, hogy indított két helyen is gyerekedzéseket, Gönyűn és Péren, összesen közel 30 gyereknek tart foglalkozásokat. Meg is invitált bennünket a fiammal, és megbeszéltük, hogy lenézünk a péri edzésre – az viszonylag közel is van hozzánk.

– A másik, amiért hívtalak, hogy újra összeállt néhány régi csapattag, és megint vannak edzések a Petinél a boxteremben, lejöhetnél oda is egyet ütni!
– Hmm… nem hangzik rosszul! Ki tartja az edzést?
– A Zoli (a régi edző, akinél kezdtünk) és a felesége.
– Az igen… előkerült? Ráadásul megházasodott? Ezer éve nem hallottam felőle… Ő is abbahagyta a karatét?
– Szerintem nem… a Zoli biztos, hogy edzett valahol az utóbbi években, jelenleg 4 danos, a felesége pedig 3.
– Az igen… na jó, egy próbát megér. Ott találkozunk!

Izgalommal telve mentem le az első edzésre. Fura volt találkozni a régi arcokkal, akiket közel 10 éve nem láttam. A sok év kihagyás miatt az erőnléttel és a technikával voltak ugyan gondok – de nem csak nálam, mindenkire rárakódott egy kis rozsda –, viszont az első pillanattól kezdve onnan folytattuk, ahol anno abbahagytuk. Jó hangulatban telt az edzés. Hát igen… mint a csajodnál vagy pasidnál: utólag mindig csak a szépre és a jóra emlékezik az ember.
 

2019 február - Az első edzések egyike, régi arcokkal

Előkerültek a régi sztorik is. Az egyik sráccal például az történt, hogy állt a buszmegállóban, és egyszer csak a periférikus látásában egy arca előtt leeső valamit vett észre. Reflexből – mert a karatésoknak zseniális reflexeik vannak – elkapta. Érezte, hogy valami meleg dolog lapul a tenyerében, ezért csak óvatosan, feltűnés nélkül nyitotta ki azt, és lenézett. Nos, röptében sikerült elkapnia egy adag galambszart… De hogy ne legyen még kínosabb, összezárta, és álldogált tovább, mint a pap, mintha mise történt volna..

Egy másik sztori egy nyári edzőtáborban történt. Az edzőnk – lévén Ő is ember – épp a dolgát végezte a tábori retyón, páran pedig kitalálták, hogy felmásznak kívülről és lehúzzák alatta a láncos budit. Rohadt jó poén volt, de mint kiderült, csak mi nevettünk rajta. Aki addig nem ismerte a „kollektív büntetés” fogalmát, az itt megtanulta egy életre… A délutánt erősítéssel töltöttük.

Szóba kerültek a régi csapattársak is, kivel mi történt, ki folytatta valahol a karatét, és ki hagyta abba. Rövid volt a lista – a 90-es évek csapatából mindössze 2-3 ember jutott el a fekete övig, de ők is letették a gi-t utána. Gyorsan meg is beszéltük Bercivel, hogy mi a közös cél: pár éven belül DAN-vizsga! Lévén, hogy mindketten barna övnél tartunk, nekem hátra volt még az utolsó kyu-vizsga, de utána már a fekete öv következik!

Gábor közben kicsit előrébb tartott nálunk – ő ekkor már 2. DAN-os volt, ő volt a rangidős a Zoli és a felesége után.

Párhuzamosan folytak az edzések: egyrészt segítettem Gábornak a péri gyerekedzéseken (verni a kölyköket :) ),

Edzés Péren. Milyen pici volt itt még Beni... A képen szereplő gyerekek közül ma már vannak világbajnokok is! :)

másrészt bejártunk a győri boxterembe a felnőtt edzésekre is.
A hely nem lett volna rossz, ha csak mi használjuk – igaz, kicsi volt és nem volt öltöző sem. Ugyanakkor előttünk egy MMA-s csapat edzett, és az összes izzadság, lehelet szó szerint tapintható volt a tatamin. Nem is értem ezt a műfajt… felnőtt, izmos férfiak ölelgetik egymás izzadt testét egy órán keresztül…

Télen hideg volt, nyáron fülledt és büdös, penészes falakkal. De tulajdonképpen ezért is hálásak voltunk – volt hol edzenünk és volt újra edzőnk.

Közben teljesült a régi álmom, sikerült levizsgázni az 1. DAN-ra! 

Az 1. dan! A tanulás még csak most indul...

Sajnos nekem van néhány rossz tulajdonságom… kettő: az egyik az, hogy amibe belefogok, azt megpróbálom kimaxolni minden szempontból. A másik pedig, hogy akit kedvelek és úgy érzem hogy rászorul, tudat alatt is elkezdem coachingolni, ha akarja, ha nem… :)

Gáborral közösen elhatároztuk, hogy megpróbálunk javítani az edzéskörülményeken. Elkezdünk szervezkedni, új terem után nézni. Nem volt pozitív a fogadtatás a mester részéről – szerinte nem fogjuk tudni kigazdálkodni a magasabb terembérletet, mert a boxterem nagyon olcsó volt. Kapott is szegény Gabi hideget-meleget, pedig csak jót akart…

Aztán jött a nagy lehetőség: kiderült, hogy az egyik üzleti partnerem civilben a győri OSP (Olimpiai Sport Park) igazgatója! Több se kellett, kibuliztam nála a saját edzőtermet! A deal az volt, hogy szerveződjünk be a GYAC alá, és a csapat tagjai ide fizessék be a havi tagdíjat; cserébe ingyenesen használhatjuk a kb. 2000 m²-es termet. Ez abszolút win-win helyzet volt: nekik kellett egy karatecsapat, nekünk meg terem! Sőt, még egy szemmel jól látható edzői díjat is felajánlott Zolinak. A nevet is megtarthatta volna, például GYAC előtaggal.

Én azt gondoltam, hogy egy olyan embernek, akinek a karate az élete, azt világbajnok szinten művel és tanít, nincs nagyobb életcélja, mint hogy abból éljen meg, amit igazán szeret – és ne kelljen többé 8 órás civil munkát vállalnia. Hát tévedtem! Zoli nemhogy nem akart élni ezzel a lehetőséggel, még ki is osztott minket, hogy képzeljük ezt az egészet… Bizonygatta, hogy ma már nem lehet megélni csak a karatéból, a gyerekeket nem érdekli a küzdősport, és ő nem fogja kockáztatni a biztos állását a bizonytalan jövőért… Mondjuk, a mai világban mi a biztos? Az adó meg a bizonytalanság.

Annyit viszont sikerült elérni, hogy a csapat bekerült az OSP-be, és ott folytatódtak az edzések.

Tulajdonképpen, a saját világában igaza is volt. Ha mindenki sikeres vállalkozó lenne, nem lennének alkalmazottak. Márpedig egy sikeres karateklub egyben üzleti vállalkozás is, ami a komfortzóna elhagyásával jár: bevételek és költségek, marketing, közösségi média, eseményszervezés, satöbbi.

Hamar realizáltuk, hogy Zoli régi vágású, neki ez nem pálya, így elengedtük ezt a vonalat. Felajánlottuk a segítségünket, és ettől kezdve mi intéztük a marketinget, videókat gyártottunk, posztoltunk, csináltunk csapatépítő eseményeket. Levittük a csapatot a Velencei-tóra, megkerültük bringával, kimentünk sátorozni, horgászni az Öreg-Dunára. Sőt, versenyt is szerveztünk (bár az végül akkor nem valósult meg).

Mi javasoltuk Zolinak azt is, hogy tarthatnánk rendszeresen instruktori szemináriumokat az OSP-ben, meghívva az ország többi klubját, ahol ő és más vendégmesterek oktathatnának. Ezt később meg is valósította, Stílusszervezetek Találkozója néven. Bizonyos értelemben örülök, hogy valamit én is visszaadhattam a sokéves karateoktatásáért cserébe – ha az csak egy ötlet volt is.

Egy biztos: Zoli mester nemcsak a karatéban képviseli a tradicionális vonalat, hanem az egész életfelfogásában is. Neki ne mondja meg senki, mit hogyan csináljon, miből éljen meg… Én azt gondolom, hogy ez legalább annyira hátrány, mint előny. Előny abból a szempontból, hogy ő pontosan úgy adja át a tudását, ahogy azt megkapta: ugyanazokat a technikákat és formagyakorlatokat oktatja torzítás nélkül – és ez kell is, hogy fennmaradjanak a régi mesterek tanításai. Más szempontból viszont nyitottnak is kell(ene) lenni a fejlődésre.

Pont nemrég volt nálunk Kyoshi Gott Zoltán mester, aki fantasztikus önvédelmi oktatást tartott. Ő mondta, hogy itt a teremben lehet, hogy a koryuban ő 7 danos, de másban meg lehet, hogy a résztvevők a sokdanosak: mesterek könyvelésben, vízvezeték-szerelésben, közösségi médiában stb. És ő ugyanúgy elismeri az ő tudásukat, ahogy mi az övét.

Azt hiszem, ez a felfogás hiányzik belőle: ahelyett, hogy elfogadta volna a segítséget, személyes támadásnak vette a törekvéseinket. Aztán ki tudja… lehet, hogy neki olyanok voltunk, mint egy szülőnek a gyereke: hiába nő fel az a szerencsétlen kölyök, és lesz sikeres felnőtt saját ötletekkel, a szülő szemében mindig gyerek marad, akit irányítani kell. De ez ebben az esetben is rossz szemlélet – tudni kéne a büdöskölyökkel együtt fejlődni is.

Ugyanakkor ezekkel még együtt is tudott mindenki élni… Az ajtót az tette be nála, amikor jött a saját Dojo gondolata – és megvalósítása a részemről…

De ez már a következő rész tárgya, kövessétek az oldalt, nehogy lemaradjatok a folytatásról!
 

Összegzés – Mit viszünk magunkkal ebből a fejezetből?

A sport néha nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy kikkel edzel együtt. Hogy van-e melletted valaki, aki motivál, támogat, vagy visszahív egy régi útra. A régi csapat újra összeállhat, de már mások vagyunk - tapasztaltabbak, bölcsebbek, és talán kicsit türelmesebbek is.

Akár a tatamin, akár az életben, a fejlődés soha nem egyenes vonal. Néha visszafordulunk, néha újra kell építeni mindent - de ha szívből csináljuk, minden kanyar csak újabb leckét hoz. És ki tudja… lehet, hogy a következő kanyar után már a saját Dojo vár.