A történet folytatódik…
Az első részben arról meséltem, hogyan adott a judo egy félénk, nyurga gyereknek önbizalmat, tartást és bátorságot egy sima csípődobással :). Megmutatta, hogy a küzdősport nem az agresszióról szól, hanem annak uralásáról – és hogy a valódi erő abban rejlik, ha már nem kell bizonyítanunk senkinek.
A második részben aztán jött a folytatás: a judo kényszerszünete, a BMX-es kalandok, a karate felfedezése és az a felismerés, hogy a sport nem mindig egyenes út, inkább kanyarokkal teli tanulás.
Most, a harmadik fejezetben ott vesszük fel a fonalat, ahol az edző lelép a térképről, a csapat szétszéled, és újra kell építeni mindent. Ez már nemcsak a karatéról szól, hanem arról is, hogyan határozza meg a sport az élethez való hozzáállásunkat. Mert a dojo valójában nemcsak egy terem, hanem egy tükör – ahol újra és újra szembenézünk önmagunkkal.
Zoli távozása és a csapat szétszéledése
Zoli, az edzőnk kivonta magát a forgalomból pár évre. Hogy miért, azt csak azok tudják, akik akkor velünk együtt jártak edzésekre. A történet szempontjából ez talán lényegtelen…
Karate bemutató Nyúlon, 1999 (balról a 6. vagyok, Gábor pedig a 11. :) Ebből a csapatból már csak hárman karatézunk...
Ez itt én vagyok becs szó, itt még ment a fejrúgás... :D
Többé nem volt edzés abban a felállásban, azzal a csapattal; a klub tagjai szétszéledtek. Kevés sportra mondható el, hogy ennyire függ az edző személyétől, mint a karate. Nem tehetsz róla – egyszerűen csak azt fogadod el jónak, amit ő tanít, ahogy tanítja. Bár amikor a murván kellett kentozni (fekvő támaszt nyomni öklön), majd szedegetni ki a kődarabokat a bőr alól, azon azért elgondolkodtunk... :) Igaz, legalább van mit mesélni!
Számos karate és kung-fu film szól a dojo-k rivalizálásáról, ahol a mesterek - és tanítványaik - megküzdöttek egymással - lásd Kobra Kai-, és a vesztesek bukták a becsületüket. Itt is ez volt a helyzet: el sem tudtuk képzelni, hogy átmenjünk másik klubba, másik mesterhez.
Az edzőnk „távozása” után inkább abbahagytuk a karatét (egy időre), mintsem valahol máshol folytassuk…
Új edző a bokszteremben
Pár év múlva egy rivális klub egyik feketeöves mestere kezdett el újra edzéseket tartani egy helyi bokszteremben. Páran a régi csapatból elkezdtek hozzá járni – engem is lecsaltak. Az új edzőről tudtuk, hogy kihonban (tradicionális alaptechnikákban) és formagyakorlatban nagyon jó, küzdelemben viszont nem volt nagy híre. De hát ezt tanulta addig az Ő mesterétől..
Kellemes meglepetésként tapasztaltuk, hogy az elmúlt 1–2 évben közben komoly boksz-tudással is felvértezte magát, így már partiban volt velünk a küzdelmekben is – sőt, volt mit tanulni tőle.
A következő pár évben vele edzettünk a bokszteremben, nem túl nagy létszámmal. Majd ennek is vége szakadt: családot alapított, és már nem tudott több időt szánni az edzésekre… egyrészt. Másrészt szerintem valamelyest csalódott a karatéban – annak hatékonyságában a boksszal szemben.
Mire jó a karate?
Az ottani bunyókhoz viszonyítva a Shotokan karate alapból valóban kevésbé „kemény”. Eleve, karatén nem viszünk be fejre nagy ütést, csak jelzésértékkel, hiszen az ún. seiken-védő a kezünkön sem azt a célt szolgálja, hogy védje a másik fejét, hanem a saját kezünket. Ez egy viszonylag vékony, kevésbé párnázott darab, és néha komoly sérülésekhez is vezet, amikor mégis bemegy egy-egy találat.
De akkor mire jó a karate? Hát önvédelemre! A Shotokan alapelve, hogy veszélyhelyzetben egy olyan, mindent elsöprő támadást indítsunk a támadóval szemben, hogy annak esélye se legyen visszatámadni. A régi iskola szerint a célpont általában a lágy részek voltak – hiszen amikor életveszélyben vagy, nem mérlegeled a támadásod kimenetelét. A célod az, hogy te életben maradj!
Na most ezt ültesd át egy mai, modern környezetbe – például gyerekek tanítására, versenyszabály-rendszerbe… ugye, hogy nem könnyű? Úgy kell megtanítani ezeket a technikákat, hogy közben lehetőleg ne öljünk meg senkit.
Az elmúlt években ez az irány kicsit félrement – lásd WKF versenykarate –, de erről majd egy másik cikkben.
A boksszal szemben a Shotokan karate teljesen más filozófiát képvisel. A boksz lényege a folyamatos, kontrollált küzdelem – 4, 8 vagy akár 12 menetben –, ahol a cél az ellenfél felülmúlása, pontozással vagy kiütéssel. A karate ezzel szemben önvédelem: egy helyzetben egyetlen vagy néhány mozdulattal kell megszüntetni a veszélyt. Nem azért edzünk, hogy üssünk, hanem hogy tudjuk, mikor ne kelljen megtenni.
A klasszikus Shotokan irányzatban ezért hangsúlyos a technika tisztasága, a stabil testtartás, a precíz mozdulat és a koncentráció – ezek adják a belső erőt, amitől egyetlen ütés is döntő lehet. Ugyanakkor a modern idők és a versenyszellem új utakat hoztak: megjelentek olyan stílusok, mint a Kyokushinkai vagy az új Combat Karate, a karate full contact ágai.
Itt már nincs megállítás a találatnál. A fájdalom, a tűrés, az ütés- és rúgásállóság a mindennapi edzések része. A Combat Karate pedig már a médiában is eladható show elemekre épít, ahol full contact küzdelem zajlik egy zárt ringben.
Mindegyik stílus másra tanít – de a lényeg ugyanaz: önuralom, tisztelet, tudatosság. A különbség csak annyi, hogy kinek mire van szüksége: van, aki a harcot keresi, és van, aki önmagát.
Kanyarok az úton
A 2000-es évek közepétől így ismét megszakadt a karate útja. A gyerekkori álmom – hogy kb. 28 éves koromra feketeöves mester legyek – elúszni látszott…
Közben bejött két új sport az életembe: a wakeboard és a mountain bike. Hányadik is ez már? Már nem is számolom… foci, tenisz, ping-pong, judo, karate, stb. Valamiért úgy tűnik, nem tudok megmaradni egyetlen sportnál. Egy idő után vagy unalmassá válik, vagy ellehetetlenül, vagy valamiért kiábrándulok belőle… vagy csak simán nem az én utam egyik se?
Újrakezdés apaként
Közben született egy fiam, aki olyan, mint én – csak kicsiben. Kb. másfél évesen már bringázott, öt éves korában pedig levittem karatézni a helyi tornaterembe, Bártfay László, 7. dan-os shihanhoz. Igaz, hogy ő kyokushinkai-t oktatott, de kíváncsi voltam rá, mennyiben más az, mint a Shotokan. És ha már a gyermek ott edz, beálltam én is – addig se unatkozzak! A következő egy évben ide jártunk. Bár szuper edzések voltak, Laci shihan az ország egyik legnevesebb kyokushinkai mestere, mégsem tudtam megszokni azokat a technikákat. Szerintem kevésbé pontosak a mozdulatok a shotokanhoz képest, viszont az erőnlétük irigylésre méltó, kemények mint a beton!
Majd jött egy hívás egy régi klubtársamtól, Soós Gábortól…
… hamarosan folytatom!
Összegzés – Mit tanulhatunk ebből?
Az élet néha leállítja az edzést, kicseréli az edzőt, és újraírja a szabályokat – de nem veszi el a pályát. Ha a sportban megtanulsz újrakezdeni, az az élet más területein is működik.
Minden bukás, sérülés, csalódás valójában csak egy új edzés: lehetőség, hogy más szemmel lásd önmagad. A motiváció nem mindig állandó – néha elmegy, majd visszatér, amikor már nem a dicsőségért, hanem a mozgás öröméért csinálod.
A sport megtanít arra, hogy nem baj, ha megállsz egy időre – a lényeg, hogy amikor újraindulsz, már nem ugyanaz az ember vagy, aki abbahagyta.
English
Deutsch